2014. május 7., szerda

Vannak szavak

Vannak szavak,amiket csak mi ketten érthetünk, olyan simogatóak, mikor hiszem,hogy ez most Tőled van hozzám, kettőnkről szól,más nem ismerheti,nem értheti,téli fagyban egy köteg napsugár, nyári melegben szikrázó hideg hó,egy maréknyi élet. A lélek aludt valahol, de szólt egy hang: gyere haza! Ajtót nyitottak nekünk, eltűnt a gondolat ködös fala, Életre hívnak, létezni tűzben, fényben, Hogy szeretet legyen a szívben, a vérben, A mozdulatban, a szóban, s legyen az minden lélegzet, Amint egyetlen érintéssel mindent átadsz egy másik léleknek. Te vagy a zene, a tánc és a dal, az éjszaka és a nappal, Rám tekintesz, megfürösztve könnyeidben mosolygó arccal, S már tudod, hogy te vagy a szivárvány, a hegy, a rét, a tenger, Égi s földi út, a szenvedés, a boldogság, a megtalált Ember, Ki most magához ölel. Te vagy a gondolat, az érzés és a tettek. Számolt percekben az első s utolsó, s te vagy: a vég nélküli kezdet.Te vagy lelkem zenéje, megszólalsz, és megváltod azt a mély nyugalmat melyet már csak jelenléted adhat, mikor észrevétlen hozzám illansz. Néma a gondolat-oltalmat sejt, de rám simul, mint a nap illata, ha ábrándba fogant álmod tánca, fátyol ritmusba szőtt dobbanást lejt. Láthatatlan kézzel körbe fontad tengerként hánykolódó alakom, és elvesztem lángszín köpenyedben. Szívemen szólít fölém szőtt terhed, s merészre nyitott szelíd arcom újjáteremt minden lélegzetben…